Már csak az a kérdés, hogy elhiszed-e

Mostmár csak tényleg az a kérdés, hogy elhiszed-e.

Hogy el mered-e hinni, azt, hogy te magad is változol, hogy minden lélegzetednek, gondolatodnak, szembesülésednek, megmérettetésednek és megértésednek meg van a lenyomata valahol.

Az időnek az a dolga hogy múljon, a folyónak, hogy haladjon, és a sas fióka sem húzza vissza magára a repedező tojáshéjat ha már kinőtte azt, pusztán azért, mert meleg és biztonságos.

Az a pont ahol most állsz az életedben, mindazzal ami mögötte van, annyi mindent adhatott, és fontos hogy azt is el hidd, ami igaz érték, az sosem múlik el. Az veled marad.

Az út viszont nem indul el magától a talpunk alatt. A haladáshoz meg kell születnie a gondolatnak, majd az akaratnak, meg kell  feszülnie az izomnak, be kell tudni fészkelnie magát a hitnek, hogy vár még valami ezen túl is.

Lényegében nem vesztünk soha semmit sem, hiszen minden látszólagos áldozat előbb utóbb áldássá formálódik. Az elengedés még ha fájdalmas is, pusztán illúzió.

Egyszerűen csak benne vagy a folyamatban. 

A Nap sem siratja meg az alkonyatot, és a Hold sem tör ki zokogásba, amikor fényét elnyomja a hajnali világosság.

A dolgoknak haladniuk kell, és csakis azzal teszel keresztbe magadnak, ha ennek ellenállsz.

Szóval…már csak az a kérdés, hogy elhiszed-e azt, hogy te is változtál, és nem vihetsz tovább az úton mindent magadból. Van ami leválik, és igen, lesz amivel még szembesítenek ezután is. 

Új kör kezdődik, és az ősz illata tele van kalanddal.