Miért olyan nehéz letenni azt ami nem önazonos?

Nap mint nap szembesülök azzal, hogy bár közkedvelt téma a régi mintáink elhagyása, gyakorlatilag az egy meglehetősen nagy falat, hogy hogyan is ismerjük fel azokat.

Pedig a megoldás pofon egyszerű, hiszen amire a figyelmet terelni kell, az a konkrét, hamisíthatatlan, kikerülhetetlen, eredeti önmagad.

Számos technika létezik azzal kapcsolatban hogy közelebb kerüljünk valódi arculatunkhoz, személyiségünkhöz, és mind közül messze kitűnik az asztrológia, asztrozófia.

Akár jártál már tanácsadáson, akár nem, tájékoztatásul közlöm, hogy önmagadtól is rengeteg “Ahhha!” élményben volt már részed önazonosságoddal kapcsolatban, és azt is elárulom, hogy ezek többségét egy idő után szépen csendben el is engedted….

Most pedig tegye szépen mindenki a szívére a kezét, és őszintén gondolja át, hogy mennyi, de mennyi alkalom volt már, amikor ráébredt arra, hogy igen, én ilyen és ilyen vagyok, igen én így és így érzem magam igazán szárnyalónak, kreatívnak, és a jövőben így és így  tudom magam elképzelni teljesnek, és ehhez ezt és ezt kell letennem…majd ezek többségében meddő gondolatok maradtak.

Volt egy pár ilyen ha jól sejtem.

Miért ismerjük fel annyira nehezen kik is vagyunk valójában, és miért engedjük el még ennél is nehezebben azon részeinket, melyek fénytelenek?

Az önmagunkhoz vezető út mindig rövidebb, ha van aki fogja a kezünket, ha van olyan szakavatott személy, aki ebbéli tudásával támogathat. Aki felismeri a kapukat, melyeket te kinyithatsz, aki által végre a nagy rengetegben a lényegre tapinthatsz.

Tételezzük fel, hogy megvan, tudod melyek azok a téves személyiség minták, viselkedési folyamatok, amik baromira nem sajátok, amik nélkül valószínűleg szárnyalhatnál. Egész biztos van ilyen tudás már most is tarsolyodban, de minimum felhívta már rá a figyelmed valaki, mondjuk a társad, hogy nézd, ezt és ezt nem kéne….ez így nem oké.

Tehát megvan mi az a régi minta, berögzült téves viselkedés, hit, elképzelés amit el kellene engedni. Tudjuk. Akkor miért nem megy?

Mert hozzá tartozik az énképedhez, az önmagadról kialakított képhez.

Az évtizedek során kialakult egy váz, egy struktúra, így és így működsz, lényegében ez vagy te. Ezekkel a sajátosságokkal jutottál el oda, ahol vagy, ez nyújt biztonságot, és gyakorlatilag ez adja meg számodra magát a létezés jogosultságát!!!!

Amikor arról beszélünk, hogy valamit le kellene tennem önmagamból, akkor ezt a képet kezdjük ki. Ezt kezdjük el kapirgálni, és rögtön egy vékony és sérülékeny lufivá válik, ami bármikor kidurranhat.

A legbensőbb kimondatlan félelem pedig a következő: ha kidurran, akkor mi lesz velem? Ez vagyok én! Én ezt az “Én”-t ismerem.

Mert a már jól bejáratott énkép nélkül oda a lelki stabilitás, és kuka minden, amire eddig azt mondtam hogy önmagam, a melldübögtető én. Ezzel éltem eddig túl, ezzel alkottam, szerettem, álmodtam.

Naná, hogy nehezen engedem.

Ez mind-mind tudatalatti játszma.

Közben az érem másik oldala az, hogy megállás nélkül azt keressük, azt kutatjuk, hogy igazából ki is vagyok én??

Értitek???

Mekkora fricska!

Mert igen, amikor belső magabiztosságból tudunk működni az élet minden területén erőlködés, kétségek, bizonytalanságok nélkül, akkor tudjuk kimondani végre hogy letettük a  mázsányi súlyt, már nincs nehéz lélegzet, már nincs belső szorongás, mert a belső otthonunk melegéből vagyunk képesek megjelenni, alkotni, beszélni, gondolkodni, tervezni, döntéseket hozni.

Ekkor jön el az a pont, hogy tudjuk, bármilyen kihívást is sodorjon elénk a sors, vagy a karma, már van mintánk rá, hogyan emelkedjünk felül, és az rendkívül megnyugtató.

Amikor magunktól ébredünk rá, amikor belső beavatáson keresztül érkeznek a kitörő “Ahhhha!” élmények, még ha zsigerileg érezzük is, hogy mennyire igaz, hogy mi a hamis kép és mi az igazi, akkor is ott a következő dilemma, hogy basszus, saját stabilitásom eddig teljesen mást diktált. 

Sokszor azért vagyunk képtelenek letenni az addigi sémát, mert attól félünk, hogy ha ez megtörténik, akkor ott állunk anyaszült csupasz valaggal, sérülékenyen, instabilan.

Mert kidurran a lufi, oda az énkép, és valószínűleg nincs még akkora önismeret, önazonosság, hogy ezt magadtól áthidald.

Majd észre sem veszed, működteted tovább a régi arcodat.

Ezért lehetséges az, hogy minden tanácsadás, közös munka egyfajta fellélegzéssel jár.

Nagyon sok beszélgetés után hallom azt, hogy úristen, végre annyi minden a helyére került.

Mert amikor olyan embertől hallod vissza azt, ami már benned is megfogalmazódott, amit már kapizsgáltál, mert amikor megkapod a saját megerősítéseidet, és az egy az egyben önazonos veled, akkor egyszeriben egy egész világ nyílik ki. Egy olyan világ, amiben ott az egyéni felhőtlenség és szabadság.

Onnan már nincs álarc, nincs hamis énkép, csorbult önbizalom, mert tudod, ha bevállalod, szabad vagy!

Mostmár ott van a tudástárban éppen annyi hiányzó darabka, amivel pont ezt az életszakaszt megemelheted, amiből éppen most, éppen ebbéli helyzeteidre gyógyírt fakaszthatsz.

Azt is gyakran hallom, hogy annyi és annyi információt kaptatok egy-egy beszélgetésen, és ezekkel később hónapokig tudtatok dolgozni.

Ez azt is jelenti, hogy azért sincs instabilitás, azért sincs lufi effektus, mert szépen lassan, lépésről lépésre tudsz dolgozni magadon, éppen annyival amennyit kényelmesen befogadsz, amivel formálhatod az életed, mint szobrász a vésőjével: lekaparod a feleslegeget, ami alatt felfedezzed önmagad.

Nem kell hát sablonos közhelynek lennie annak, hogy engedd el magadból azt aki nem te vagy, a régi dogmákat, örökölt bilincseidet. Csak addig sablonos, amíg mindez pusztán csak egy gondolat, egy megfontolandó ötlet.

Onnan viszont, hogy megvan a száz százalékos, hamisítatlan és tiszta énkép, már nem a múlt és annak mintái lesznek az érdekesek a hozzá kapcsolódó félelmekkel, azzal, hogy akkor mi lesz velem….hanem a jövő, és abban te mint az eddigi legszabadabb és legsikeresebb önmagad.