Határmeghúzás

Rengeteget olvasni arról, hogy húzd meg a határaidat, és ha nem teszed, az élet megteszi, ne engedj az energia-rabló dolgoknak, ébredj fel, légy bátor, tedd ki a kezed, és húzz szigorú (!) határt ezek ellen.

Igaz.

De kiegészíteném néhány gondolattal.

Nem a másiktól kell elhatárolódni, hanem végre valahára azon énedtől amelyeik bele ment a játékba. Amelyik túl előzékeny, amelyik túl elnéző volt, amelyik csak áltatta magát, amelyik eddig inkább hátat fordított a kínzó felismerésnek, annak a részednek, amelyik álkényelemből vezérelve beleült és benne is maradt a hintában.

Az hogy  határokat húzok, valljuk be, igen marcona kifejezés, nem véletlen nem megy olyan könnyen.

Most komolyan azt gondolod magadról, hogy vagy olyan hülye, hogy mindeddig készakarva önmagadnak ártottál?

Persze hogy nem.

Egyszerűen csak nem vagy teljesen tisztában saját szükségelteiddel, lelkeddel, istenemberi küldetéseddel, készségeiddel…és még annyi mindennel…mert gyakorlatilag egész életedben megvezettek álmintákkal, téves hitrendszerekkel, elvárásokkal, feltétel-szeretetekkel.

Amikor azt mondod, innen kőkeményen meghúzom a vonalat, felállítom a határokat…mert ezt aztán velem soha, de soha többet nem!!…Figyeld csak…már ha ki gondolod is, zsigerileg fáradsz bele a mondatba,  kérget növesztesz.

Helyette amit önmagadért tehetsz: 

—Meghatározom a saját értékrendem.

Egy rideg határmeghúzással érzelmileg zársz le, nem engedsz be juttányit sem…semmiből…és ez végeredményben nem jó neked sem. Ez egészen pontosan a fürdővizzel együtt a gyereket is esete.

Nem az a megoldás, ha ott állsz kivont karddal, mint a karma kerekének élő vámszedője.

Inkább ülj le és határozd meg saját eredendő értékrended.

Nem könnyű feladat, főleg ha előtte már megtépáztak az évtizedek. Lesz mit lefejtegetni saját lelkedről.

Ez egy önmunka, amely nem egy adott pillanatban kikiáltott határ meghúzás, hanem egy folyamat, melyben megérted önmagad, a másikat,  a külvilágot, önmagad a másikban, önmagad a külvilágban, és értékrend szinten egyeztetsz.

Az értékrend pedig végre valahára a tied legyen!

Rengeteg támogató beszélgetés, konzultáció van mögöttem és ebből kiindulva látom, hogy amikor valaki a határait úgy állította fel, hogy erőnek erejével megvetette a lábát, és azt mondta na innen tovább egy tapottat sem, az izmból jött, abba bele feszült, és egy kicsit bele is halt egy része.

Azért halhatott bele, mert lezárta a szívét, és önvédelemből hozott meg nem egyszer fájó döntéseket.

Helyette először is szeressem önmagam, és mérjem fel valójában ki vagyok én, mik a valós igények?

A makacs határmeghúzással növesztek egy baromi nagy tüskét amivel egyszerre döföm le a másikat és önmagam is. Önmagam azért, mert minden mélyebb együttérzés nélkül köpöm szembe a tegnapi énem, és ezt nekem sem egyszerű feldolgozni ám.

Ráadásul, elárulok egy titkot—amit nyilván már te is tapasztaltál—ezek a határmeghúzások sosem tartósak.

Miért? Mert nem valós ön—és lélek ismeretből gyökereznek, hanem abból hogy eleged van és valamit tenni kell.

Ekkor abba  feszülök bele, hogy valamit vagy valakit távol tartsak, és ebben a folyamatban rengeteg energia vész el.

Helyette megtehetném azt, hogy figyelmem szentségével, értékes pillanatokat, perceket szentelek önmagamnak, érzéseimnek, lelkiségemnek, a felfedezésnek, hogy a káoszban megtaláljam azt, aki valójában vagyok.

Mert a tartós döntéseimet ebből a minőségből szülhetem meg.

Nem határokat kell kijelölni.

Hanem eszenciálisan lélekből, önazonosan működni, felemelt fejjel, végtelen és megkérdőjelezhetetlen természeretsséggel, és egyszerűen kisimogatom magamból a számomra megfelelő körülményeket. Mert onnan, hogy mélyen érzem ki vagyok és mi a jó nekem, mi az ami engem szolgál, onnan nincs szükségem keretrendszerekre, határkijelölésre.

Egyszerűen az ami nem én vagyon az meg sem közelíthet.

Hiszen már véletlenül sem rezgek együtt vele.

Pintér Erzsébet